2005. október 4., kedd Lázadj!-flipper - 20 forint/game A Bajkeverők című műsor (fejfáját tekintve ál-valóságsó, ha jól sejtem) lehetett volna egy baromi ízletes produkció is, egy tökös, anarchisztikus parádé, amelynek gonosz tekercseit roppant vad (eddig stimmel), de iq-fronton is megejtően izmos fiúk és lányok lopják be az Rtl klub hátsóajtóján, ügyesen szerkesztett programmal kínálva meg bennünket. Beszédes-szellemes, jólirányzott rombolás, ugyanakkor zsigeri reakció a minket körülvevő commercial-hülyítésekkel, olcsó hazugságokkal és testtelen szorongásokkal szemben - kegyetlen csapás, súlyos félóra lehetett volna ez. Baromira nem lett, és egyáltalán: hova gondolok, úgy őszintén?... ...És akkor mi is ez az egész? Nos, mindössze egy újabb ostoba 30 perc, amelyben a tiszteletbeli nagypapák kezében nyugvó Sanyi kézikamera (hol a rec?) bőven lemarad még a szarba butított, célzatlan rombolások leglényegesebb, úgy ahogy ínycsiklandó apró részleteiről is, egy műsor, amelyben a pusztítás rövidke képsorai képtelenek kilépni öncélú mezőjükből és komolyanvehető anyaggá összeállni. Kaptunk egy szinte totálisan feszültségmentes kis semmiséget arról, hogyan veri szét az Rtl klub cukorból készített mosdóját egy ismeretlen fiatal, kalapáccsal. És ez kit érdekel? Ebben a térben aztán persze kizárólag érdektelen alakok lézengenek, távolról sem komoly lázadók, dehogy – nyoma sincs ilyeneknek. Elkényeztetett kisgyerekeket látunk, akiknek csak halvány fogalmaik vannak arról, mit szabad és mit nem, így csupán barnulnak a stroboszkóptól, de nem élveznek igazán. Cselekedeteik kizárólag azért születhetnek meg, mert mami mindig kicserélte/mosdóba öntötte a tejecskéjüket, ha az a délutáni durci okán langyosnak ítéltetett - egy rendőrségi bilincs kattanása a csuklójukon pedig mélységes depresszióba taszítaná bármelyiküket. No, van nekünk tehát egy hatmillióért megplasztikázott, izgő-mozgó Babucink, aki azt se tudja, mi van, és egy Átlag-macsónk, aki viszont tudja, hogy mi van: Babuci van. Ja, a kedvezményes csomaghoz tartozik egy darab Kövér Gyerek is, aki, az átlagosnál is átlagosabb defektusoktól már-már kimondottan bájosan nyögdécselő, teljesen okés családjának idilljéből trappol bele ormótlan, kínai papucstól fekete talpaival a show-ba, de úgy, hogy az ember szinte látja/hallja, mint pattan rá a műsor szánalmasan vézna testére egy újabb biztonsági öv. (Az elsőt valahol a telefonbetyárkodás retro-hangulatú jelenetsorának környékén lehetett kitapintani.) Legalább reklám nem szakítja meg az adást, az azért mégiscsak túlzás volna. Habár, úgyis mindegy… Akárhogyan is számolom, mindössze egyetlen szép jelenetet tudok felidézni – az a lassú képsor, amiben a házat korábban határozott arccal körbevizelő (értsd: totál szétverő, vízzel feltöltő, medencévé alakító) fiatal srácok, hanyatt fekve self-made feszített víztükrükön, egy-egy, a rombolást megúszott könyvet olvasgatnak, relatíve erős volt. Itt valami megmozdult, innen már néhány klikkeléssel eljuthatunk a virtuál-poszt-apokalipszis-piknik.com-ra, de ennyi persze nem elég, ez nem menti meg a műsort semmitől se. A Bajkeverők egy újabb fonnyadt félóra, amely ráadásul a felszín alatt hibátlanul megfelel egy félravasz dohányzásellenes kampányfilm formai sajátosságainak (egyik tőről metszett vagány se cigizik ugyanis). Tartalmatlan zajmuri, reaktivált Lázadj!-flipper - 20 forint/game. - Pinkhell ezt Pinkhell írta [0:30]

2005. szeptember 30., péntek ÖRDÖGÖK ÉS PLÁZACICÁK A VV4 VÁLOGATÁSON Mielőtt még VV-Majka belereppeli egy párbajért kiáltó kontextusba édesanyámat, gyorsan kijelentem: láttam már Való Világ adást, a szemem is jól van, köszöni. Most pedig adjunk a karmámnak, ököllel: előfordult tudniillik olyan is, hogy az M+ nevű tévéadón hömpölygő egésznapos élő adáson felejtettem ott gyarló-magam, főzőlapon béka, vártam ugyanis irtózatosan, hogy mikor - de főként, hogy mi módon - szeretkezi meg drága időmért cserébe a méltán neves közösülés-expert, Maya Gold, az egyik villalakót. Aztán végül nem szeretkezte meg, s ami nagyobb baj, nem szeretkezett meg senki mást sem a házikóban. Ez tehát a petyhüdt csavar - - - vagy legalábbis valami hasonló. Az persze már egy igen komoly VV-pszihológiai polémiát indukáló provokatív kérdés, hogy talpigszőrös csavart kell-e vajon egy reality show nunijába lökni, meg egy rusnyán pályát tévesztett, épp rossz ütemben megtérő pornó-bambit, vagy urambocsá atomkúrás kell ide real time-ban a szépen megágyazott pupillánkon, ezereggyel. De ne legyünk igazságtalanok.  Aztán emlékszem egy olyan esetre is, hogy Sziszi, a Vörös, egy komplett éjen át cirógatta valaki éhezőn lüktető péniszét szerelemből, de aztán rájött, milyen nagyon is szégyelli magát a kamerák előtt, még a szülinapján is rászól a papájára mindig, hogy “apuuu, ne kamerázz, dudi vadok”, mondja, majd pisze orrocskájából édesen kicseppen a takony. A cd-je már valamivel jobb volt, a novelláskötetét kifútta ujjaim közül a langyos, koraesti szellő. Hamarosan indul a VV4, ami azért is öröm, mert ezek a srácok a Parlamentben mostanság csak szőlőznek, meg csillárt lízingelnek napestig, mintha halvány fingjuk nem lenne róla, hogy ki volt Alfred Hitchcock. Egy valamirevaló 3/3-as arch-démont nem tudnak felmutatni már évek óta, ráadásul jönnek itt nekem ilyen nehezen követhető dolgokkal - hát úgy kapcsolok tovább, hogy azt se tudják, mi van. “Ördögök és plázacicák a VV4 válogatáson” – mondja tehát a cím. No. Idén tehát, a nép, az istenadta nép, New-Yorker szatyor-implantátumokkal súlyosbított risza-machine plüskurvákra fog gerjedezni, de közben azért vetne néhány riadt pillantást a Sátánra is, gitárzúzás gecci, megeszlek. A Sátános cucc különben egész jó, hiszen, ha nem jönne össze neki a Villában egyetlen kilogramm kirakaton akadt sem, sőt, ha ne adj' Pongó a mátrixból visszaédesgetett korábbi VV-lányok sem feküdnének az Alvilág Ura alá remegő testtel és boldogan, ő még mindig bátran bemutathat valamelyik lengőkamerának és megdughatja saját magát. Én nem tudom, hogy mi lesz itt, de az ingerküszöbünk megvakarintásásához már bizony minimum egy hófehér nővérkévé operáltatott Shaquile O’Neill kellene, ultrás, babarózsaszín tütüszoknyában, nádihegedűvel - vagy tényleg maga a Sátán. De akkor viszont ne ördögbördögözzünk tovább, holmi sarki szukkubuszokkal se próbálják többé kiszúrni a szemünket! A Sátán lopja a műsoridőnket, személyesen! Lucifer, Belzebub - the Real Shit. És akkor - esetleg - belepillantok a műsorba. Hacsak Boros-Bochkorék ki nem feszítenek  végre egy mérgezett szögesdrótot a mocskos biciklisek elé, ugyanabban az időben. Azt még videóra is felveszem. - Pinkhell ezt Pinkhell írta [3:24]

2005. szeptember 19., hétfő Vágópityu? Még mindig nem igazán tudja a magyar, hogy a gányba is kellene viszonyulnia ezekhez a romákhoz, mikor is kell leszakajtani őket ama bizonyos mifáról, már ha egyáltalán, valamint azt sem tudja igazán, miközben a korábban felsoroltakat persze változatlan hőfokon nem tudja, hogy mit karistol ez a Győzike nevű a Persil-reklámokat megszakítandó az RTL-Klubon, echte főműsoridőben. A recept sehol, a bulvár hallgat a mélyben, Stahl Judit kivár. Norbi fogyasztja a Holdat II. Egyrészről természetesen reszketünk a 99-es buszon, magunkhoz szorítjuk a plazmatévét, cigarettánkat a szűkszavú nagyapánktól örökölt bőrkabát titkos zsebeibe süllyesztjük, másrészről pedig teli rüszttel nézzük a műsort, nem is akármennyien, mintha legalábbis ez lenne mostantól levegő helyett. Szó se róla, jobb mint az Izaura, mert, habár ott se volt vala vakfehérre meszelve az Úr által mindenki ugyan, az mégse volt az igazi. Sehol egy igazi magor íz, olyan, amibe akár bele is halhatunk. Nem mellesleg, egy tévéújság “reality-komédia”-ként aposztrofálja a produkciót, ami azért meglehetősen érdekes (vagy durva, ízlés dolga), legalábbis nem hozta még le egyetlen mértékadó napilap dzsémszbondja se, hanyasra is végzett végül Győzike és családja komédiázásból, bevallom, még a show Aranycsirke-díjas forgatókönyvíróinak kiléte is titok előttem. Énekelni azt állítólag tudnak páran a családból, de az még önmagában nem vicces. Akkor meg mi a kénköves Pavarotti a komédia? Ahogy kedvenc tenorunk lüktető halántékát majd' szétveti a temperament? Ejnye-bejnye, tévéújság bácsi, hát talán minden roma élete automatice konkurál Jim Carrey életművével? Miért? Vagy pusztán azért varázsolódnak ők a képerenyőt érintve rögvest utánozhatatlan nevettetőkké, mert cigányok? Volt ez a műsor tegnap - egy Legyen Ön is milliomos különkiadás, roma-speciál - nézzünk bele. Vágó ügybuzog, akár egy kozmikus szeretettől átitatott nikotintapasz, keresi a megfelelő börfelületeket. Ültében is sprintel, illetve nem is, hazudok, egyszer besöpör egy cuppanós csókot Győzikétől, amihez azért neki is fel kell állnia, bármily sokat is gondol - most hirtelen - nyelvének gyönyörű métereiről. Mintha csak azt képzelné, hogy egyetlen földkörüli pályára állított kacajjal megállíthatja az arab térség összes agresszív tevékenységét, a csúnyánnézéstől a diktátoros faviccekig, az Orbán nevű sztárbekk lassan négy éve tartó dekázását (...kétezerkettő, kétezerhárom, kéteze…) és az összes parlamenti képviselő hajhullását is. Örömre tárja ugyanis száját már abban a szent minutumban, hogy Bea asszony metakommunikációjában megszólalásnak látszó tárgyakat talál. De maga Győzike sem tud megdolgozni a rekeszizom-terrorért, a legkisebb bekiabálás-foszlány is rögvest bepisilős gurgulázást érdemel. Az ilyesmikre az egyszerű paraszt, akinek remote controlt adott kezébe az Úr, valami ilyesmit reagálna: “Várd má’ meg a poénot Pista bazze, vagy kiszavazlak csúnyán…” Mert Bea asszonynak alanyi jogon jár ugyan, hogy olyan szellemeset mondjon, amilyentől a helyi szélsőjobbos körök panzer generaljai eleddig ismeretlen szagmintákat finganak föl a légtérbe a röhögéstől, hát hogy a pélóba ne, nade… Ezt azért nem szabadna így. Én őszintén úgy gondolom, hogy ezek a műsorok, mint Az ország iq-tesztje című is (szőkenővel, bőrfejűvel, taxisofőrrel, szóval az összes létező zsánervicc olcsó üzemanyagával, emlékszünk), legyenek bármennyire kommersz termékek is, és habár könnyed, csupán az adott műsorfolyam karrierjébe új ízt csepegtető félóraként-óraként vannak bevezetve (értsd: a Story magazin csacsogja ki a pletyit, nem a Népszabi), valójában komoly dolgok. Megnézhetjük itt magunkat ugyanis. Na nem úgy, hogy kiderítjük, végre hajlandóak vagyunk-e kúlnak találni, ha egy szöszibögyi feltalálni merészeli a spanyolviaszt Pierce Brosnan izmos oldalán, nem, az szart se ér, viszlát. Tükörbenézés ez inkább a javából, a pillanat, mikor egy finom utalás, egy kellemes, barna őzikeszempárból előszökellő másodpercnyi elidőzés, vagy egy vonzó mosoly begyűjtése után a szemöldökünk feletti anyajegyet először definiáljuk őszintén szexepilnek. Nade. Nem feltétlenül ingerel nevetésre szerintem senkit, ahogyan Bea asszony tüdejébe áramlik az oxigén, sőt, tán még attól sem igazolnák le a Monty Pythonba, hogy megköszörüli a torkát. Pláne nem kellene Vágónak egy totál ártatlan szúrkapiszkája után - relatíve jól leplezett ijedtsége mögül – visszavásárolni szerveit Győzikétől: “Most megbántottam?” (Mármint Bea asszonyt.) Ez borzasztó. Míg úgy ül le bárki is az asztalhoz, hogy fél a maffiától, a temperamenttől és a szúrós, barna tekintettől, addig bőszen vigyorognak ott, ahol értelmüket vesztik az olyan fogalmak, mint átmeneti hónaljszag, illetve hajas fejbőr. A Győzike show szerintem szar, mint ahogyan ez a Vágós roma-speciál sem az igazi, de az utóbbit mindenesetre csak módjával lehet dobálni olyan súlyosnak mondható vádakkal, amilyenekkel az elsőt igen. Vagyis, hogy az útjavítás tábláját felkapva mocorog ugyan, ám ennek ellenére éppen hogy elköveti azt a szarvashibát, hogy az egyszeri szemlélődő által legkönnyebben azonosítható (ráadásul némileg benézett) jegyek alapján, vagyis a romák ún. meg nem érthetőségéből, furiságából, temperamentjéből, illetve hát ezek fél-kitalálásával, értő fűszerezésével készít színes-szagos (elnézést, ziccer) és persze elcseszettül jól eladható terméket. Reality-komédiát, hogy törne bele a nyelve a kitalálónak. Sem az nem jó, ha plüsrománkat szorosan tartva holnap bedugjuk bármely kilógó testrészünket egy éhes oroszlán arcába, se az, ha kirúgjuk a busz oldalát és ügyesen díszített tigrisbukfencekkel távolodunk a Blahától, amint valakinek árnyékot vet az arcára a kapaszkodó. Van olyan hiteles képünk a romákról, amihez képest azt mondhatná Budán H.P., figyelvén nagyon a Győzike show-t mondjuk, hogy "óó, de jól kifacsarták ezt a részt, ez valójában nem is ígyen van, mert..."? És ez természetesen baromira nem valamiféle csapda, bah, ez valami csúcsrajáratott kólagyár inkább, ahol az egyik gép valamely csövéből szivárgó izével cseszteti a baromállat gondnok a macskákat. Csak nehogy elhívják Győzikét a következő Sztárboxba, hogy kiüssön egy szőke srácot, valami valóságsósat, jó ropogósat, de úgy, hogy szegény párát onnantól kezdve lakodalmas nótákkal táplálják élete végéig, intravénásan. Ha esetleg mégis hívják, ne menjen el, szépen kérem. - Pinkhell ezt Pinkhell írta [0:06]

2005. szeptember 17., szombat Ős-tizenegyes Már az elején úgy csusszan a popcorn, mintha legalábbis a rambó öttel ülnék szemközt, benne a bűnös halivúdi CGI-praktikákkal ráncaiból feltámasztott olasz csődörrel, aki egyébként Oscar-díjas, csak senki se tudja, ami nem is baj, ne ijedezzünk feleslegesen. Szóval tényleg úgy fest ilyenkor az ember, mint egy szuperfogyasztó, kezében s máris szájában a moziropi, a mozdulatok összemosódnak, és a gyomor, az bizony készen van. Brinkmann doktort a kettes hullamosóba. Szegényke fogyizó lusta pupilláira közben persze a televízió is méri a kíméletlen csapásokat, és ő még élvezi is. Ez borzasztó, ez iszonyatos, csak ma. Egyetlen gondolat viszont csak-csak eljut azért mindenkihez, még a legpuhább tévéfotel legmélyibe is, vagy inkább egy megérzés, ha úgy tetszik, ami sátáni mosolyt csal az éhes arcokra, és pattanásig feszülést a legbutább intelligens mosópor söröskorsó-tartó izmába is: itten valami dolog lesz, az tuti. Ja nem, nem foci, hülye vagy? Jön tehát a Himnusz-time, vagy éppen popcorn-time, nem tudni, összekutyulódik itt már minden, de nagyon durván. Matthäus, hála a jó égnek, még percekkel a genyó ének-zene röpdoli előtt átadhatta elsőszámú puskáját a koraőszi szélnek, “sonka, libamáj a gyerekeknek…”, kezdhetett bele előbb a megejtő dalba, cseppet ugyan hamisan, de azért biztatóan, aztán eldobta a fecnit mégis – “valami nem stimmel”, súgja oda neki Torghelle Sanyi tudniillik, és igaza is van neki. Hiába no, csatár, lát a pályán, mindegy, hogy magyar az vagy füves, nagyon tudja, hogy mi merre. Kezdődik a Himnusz, pszt. Namost én videóra vettem az egészet, úgy tűnik, érdemes is volt. Matthäus tátog ugyan, tulajdonképpen nagyon hamar levágja, hogy ez elengedhetetlen, de bármily hatalmas is bennem az ungarische jóindulat, amit a szájmozgásáról leolvasok, az valahol a “Kukurikú törökcsászár” ultrabizarr remixe és az adaggioban előadott “I ain’t get no satisfaction” között terül el lomhán, roppant előnytelen testhelyzetben ráadásul, még a magyar igazság teljesítése után, vagyis harmadszori megnézésre is. Esetleg még, de tényleg, csak ha már borzasztó mélyen benyomult az agyamba a patikuki, egy Rammstein örökzöldet megszavazok neki, ha mondjuk mittomén ő nyer kőpapírollóban, bár úgyse fog. Legalább valami tökös werbungot bevághatának, a fenébe is, jöjjön hát Szilágyi János, meg a barátai, vigyék ki alacsony hőmérsékleten is a makacs napfoltokat féláron, minden jobb, mint ez. Ilyesmiért mellesleg Felcsúton megkínálják az embert minimum egy kiadós nyaklevessel, amit lehet aztán szürcsölgetni, illetve hát ez bizony ős-tizenegyes, hoppá-hoppá, hülye bíró. Tizenegyes, ahol Matthäus feje a labda és a Kárpát-medence a kapu. Ki rúgja? - Pinkhell ezt Pinkhell írta [18:21]   Nade ki fizeti ki a reggelit? És miért? Ha valaki, esetleg, valaha is úgy gondolt volna a társadalom minden olyan tagjára, aki vett már képregényt a kezébe, mint holmi szentekre, akik életüket a Mennyország első és második legbiztonságosabb őzikesimogatója közt ingázva töltik, óránként rózsaszirmokkal borítván be kedves négyzetmétereiket újra meg újra, nagyobbat nem is tévedhetett volna. Már jóelőre elnézést kérek mindazon comic-forgató büntetlen előéletűektől, akiket, nagy indulatomban, esetleg sikerül majd egy bűzös kalap alá vennem a pillanatokon belül elemzésre kerülő balfasszal, biztosak lehetnek benne, hogy nem szándékosan teszem. És vigyázok is, nagyon. Kenem tehát a piritóst, balról jobbra, majd mikor már mindenhová jutott, akkor egy picit körbe. Van, aki még lekvárt is tesz rá, de én ezt vértudatos oltárravizelésnek tekintem, mióta reggel a reggel és ízlelőbimbóimmal sikerült oly közeli kapcsolatba keverednem. De nem komálom mostanában a fagyit se, amiről pedig úgy tudom, többen szeretik mint Zámbó Jimmyt és a kórusból kiszórt kakasokat együttvéve, szóval tán nekem nincs igazam. A hűtőből tejet emelek ki, csukott szemmel hallgatom, mint folyik a jéghideg tehéndzsúz a cicis pohárba, majd úriember módjára visszacsavarom a kupakot és az asztalhoz ülök. Itt egy másodpercre megállok, tepertő járkál a fejemben, nagyon tudja magáról, ó, és milyen szép kis kocekákat lehetne belőle faragni, hamm, rá a pirított kenyérre, ropog a brekfeszt minden négyzetmilimétere. Felvonom a szemöldökömet, a pirítós flegmán hül. Harapok inkább. Sms jön. Jó, hát tuti visszaírok, bárki is az, nekem itten most meccsem van a Föld Bolygó természeti viszonyaival, heló, a tej megmelegszik, a pirítós kihül, na, mindjárt visszaírok annak a tököm telepatának egy agresszívat, egyébként is, van már turmixgép, rezestakaró és gyurcsánypapa is, hagyjanak engem békében táplálkozni. És akkor, arról az aprócska, jelentéktelen lcd-kijelzőről rámmosolygott a halál. “Ma éjjel meghalsz köcsög” – közli velem. Zsibbadtan bámulok magam elé. Pár pillanatot késve fogom csak föl, hogy a telefon fénye időközben kialudt. Ejj, a francba, ez nagyon szimbolikus itt és most, sajnos ez nagyon ott van, kialszom majd én is, god dammit monsieur Verlaine! Mint minden minimálisan összerakott thrillerben, ezen a ponton ugyan szemközt találom magamat egy zsíros blackouttal, épp csak Denise Richards nem kaszál utánam köves műkörmeivel, de aztán gyorsan összekapom magam, hisz én lennék a főhős, vagy mi a drogtörvény. Maximum az jöhet közbe, ami Drew Barrymore-nak a Sikoly 1-ben, na ja, az tényleg húzós effekt volt, be is szartam utána azt hiszem, hogy az első pillanatban rögvest sztármészár volt, meg minden. Wes Craven mostanában nem forgat Budapesten. Jut hirtelen eszembe. Megnyugszom. Ez tehát inkább valami helyi, késes Shyamalan fanklub lesz, meg X-akták, gyenge micsurinista fércmű, meg se nézném, ha nem szerepelnék benne. Van tehát némi időm, ja meg persze ott vannak a reklámszünetek, ha mázlim van, akkor az RTL klubon vagyok, igen, még nem késő megbuktatni a kormányt, tudja meg a világ, hogy ufót bújtatnak a mocsadékok, aztán már mindegy lesz, én magam rohanok akár gyilkosom pallosába, mielőtt kocogni kezd a stáblista. Gyorsan egyeztetem óráimat, aztán sötétedő karmámra ráeresztek egy virtuál Norbi-mixtape-et, mikor a James Bond főcímzenéjét kezdem finoman fütyülni, majd eljátszom a gondolattal, hogy némi vajat kenjek az arcomra, álcázásképp. Elvetem. A vaj nem rejt el, épp csak egy kicsit öltöztet, ahhoz meg simán kevés, hogy halálba ijesszem a támadómat. Nyilván a buggyant kaukázusi kefírtől sem őszül meg, hiszen kemény fickó. Azt írta nékem, hogy köcsög. Ilyesmihez minimum magna cum laude jogsi kell birodalmi csillagrombolóhoz, vagy bazinagy előítélet. Nyomozósos főhős leszek inkább, olyan, aki az eszével győzi le a rippert. Nézzük csak meg mégegyszer ezt a mondatot: “Ma éjjel meghalsz köcsög”. Éjjel. Ó, nade uraim, hiszen ez borzalom, így bízom meg majd legközelebb a nagyhangú forgatókönyvírókban, mi az, hogy éjjel? Ez semmi, ez egy nulla, ez egyesleül, ez a kreativitás totális hiánya, ez egy horrortani tévedés! Éjjel?? Mindenki tudja, hogy a sötéttől már senki se fél igazán, súlytalan klisé lett ez a rémfilmes mesterrendezőknek köszönhetően. Ragyogó napsütésben, egy cukrászdában, preparált ajakírrel, az igen. Stephen King már a klotyót is bejárta (nappal, nappal) az Álomcsapdában, nekem, feltörekvő sztárocskának meg ez a fantáziátlan nímand jutott. Éjjel. Pedig a kijelzős snitt baromi hiteles lett, azt hiszem, ott egy pillanatra el is felejtettem a kamerákat. Remélem felvette valaki. A nagyi biztosan. Na mindegy, ez most ilyen low budget murda lesz, mással is megesett már ilyesmi, szó mi szó - vígasztalgatom magam. Hirtelen ötlettől vezérelve, pikk-pakk, felkapom a telefont, hívom erőspistát. Nehogymá. Azért remélem, nem Gyurcsók doktor karmikus ellentételezése akar jelenleg belőlem szalonnát csinálni, mert akkor aztán érzek majd meleget és forrót, és a végén még úgy megtelemasszírozza a húgyhólyagomat, hogy bevizelek a nacimba. Na. Hát csak nem. Kicseng. “Haló.” – “Ó, hát szia, én volnék, Frodó. Ugyan, mondd már meg, miért kell ilyen fiatalon meghalnom?” Néma csend. Ez nem Gyurcsók. Más. Leteszi. Egy szó nélkül. A Gyűrű fénye kialszik. Ez miez? Szarból van ez, nem szászpenszből. Cut! Hívom újból. “Szia, én vagyok az megint, a vérzékeny.” (Remélem nem veszi zokon, hogy csak úgy letegezem, dehát, bakker, vagyunk olyan nexusban, azt hiszem, hogy ez megtehető.) “Szóval. Miért is? Meg egyébként is: mi a műnem, kurv’ élet?” És ekkor, az én privát kis killerem kimondja (mit kimondja, elsuttogja!) a szót, ami (az adott helyzetben) a legértelmezhetetlenebb szónak tünt, amivel egész eddigi, kurta életem során találkoztam: “Képregény.” Azt’ leteszi. Megint. Hm. Ebből így nem lesz zsozsó, kevéske se, pláne nem redcarpet, meg forró csók Angelina Jolie-nak és a kamerának. Jó volna persze kiverni humorheroldból a sztárgázsit, de mivel kung-fu tudásom konvergál a cicákéihoz, erről inkább leteszek. No, de ha még elő is ficcenne valamely korábbi életemből egy tűpontos gyapucuki a kellő pillanatban, főellenségem pedig, igazi gore-gourmand módjára, bár csak egészen picit, de mégiscsak beledugná a villás nyelve hegyit a saját, időközben az út porával relatíve izlésesen együvé turmixolódott taknyanyálába, sem éreznék különösebb elégtételt. Mindenesetre ha idejön, én hozzávágom az egérpadot, de úgy, hogy fájjon. Nade milyen képregény? Aztat nem értem. Hulkos? - Pinkhell ezt Pinkhell írta [15:25]